A háború utolsó napján súlyosan megsérültem… Élet és halál közt
lebegtem… Nem mertem reménykedni abba, hogy megmaradok, hiszen ennek az esélye
csak egy picurka hajszállal volt egyenlő. A tőr, mellyel megtámadtak, az egyik
legrosszabb helyen talált el…
-Mi
Jun-ah!! Kérlek, ébredj fel! Ne tedd ezt velem és anyuval…-hallottam húgom
hangját és éreztem remegő, ugyanakkor melegséget sugárzó kezét az enyémen.
Lassan elkezdtem kinyitni szemeimet, de eleinte minden nagyon homályos volt…
-M-mi történt? Hol vagyok?-kérdeztem
akadozva.
-Mikor próbáltál engem megvédeni,
leszúrtak téged és kórházba kerültél. Annyira aggódtam érted!!-borult a
nyakamba könnyeivel küszködve. Mi Ho mindig igyekezett magát erősnek mutatni,
nemcsak mások, de előttünk is… Talán ez az első alkalom, hogy ilyen gyengének
és védtelennek látom…
-Mióta fekszek itt?
-2 napja. Nem csodálom, hiszen
rengeteg vért veszítettél…
-A többiekkel mi van? Jól vannak?
-Kisebb karcolásokat és horzsolásokat
leszámítva igen… Te voltál közülünk az egyetlen olyan, aki komolyabban
megsérült. Ekkor lépett be a doktor úr és néhány nővérke…
-Jó napot! Jöttünk a szokásos
vizsgálatok miatt. Ki tudna fáradni egy kicsit?-kérték meg Mi Hot.
-Természetesen. Nemsokára jövök
visza.-kacsintott, majd pillanatok alatt eltűnt a teremből.
Mikor negyed órával később visszajött, már nem ugyan azt a Mi
Junt találta az ágyban fekve…
-Na?? Mit mondott a
doki??-érdeklődött.
-Nagy a valószínűsége, hogy… -csak
bámultam előre üveges tekintettel.
-Hogy mi??? Valami rosszat mondott
talán???-ült le fekhelyem szélére.
-Még nem biztos, hogy végleges… Talán
csak átmeneti…
-Naaa, bökd már ki!!!
-Úgy néz ki, hogy deréktól lefelé
lebé…lebénultam…
-Az nem lehet… Hogyan???
-A kés rossz helyen talált el… Ennyi
az egész.
Mi Ho nem mondott semmit, csak magához húzott. Vagy 5 percen
keresztül ültünk így, mikor valaki kopogtatott az ajtón…
-Ki lehet az?-kérdeztem tesómat.
-Volna pár tippem…-kuncogott halkan.
Ekkor kinyílt az ajtó, és a mi kis kommandónk tagjai léptek be rajta szép
sorban…
-Ti meg…
-Én hívtam őket ide, amíg vizsgáltak
téged.
Órákon át beszélgettünk mindenféle hülyeségről, mikor végre
belekezdtem mondandómba…
-Szóval… Valamit el kell mondanom… Úgy
néz ki, hogy…-itt nyeltem egy nagyot- nem fogok tudni többé járni, mert
deréktól lefelé nem érzek semmit…
-Az a szemét *********!!!-szólalt meg
Gaby.
-Lehet már tudni, hogy végleges vagy
esetleg csak átmeneti bénulásról van-e szó?-érdeklődött Min Ha.
-Még nincsenek meg a pontos
eredmények, de nagy valószínűséggel örökre tolószékhez leszek kötve…Ezért jobb,
ha már most elkezdtek keresni egy új tagot a helyemre…
-Erre még csak ne is gondolj!!-vágta
rá Gaby- Esetleg bővítjük a csapatot, de tőled nem válunk ám meg ilyen könnyen.
Erre mindenki csak egyetértően bólintott…
-Köszi, ez igazán jól esik. De mégis
mit kezdenétek egy félig nyomorékkal??
*Pár hónappal később*
Mivel állapotom nem változott, így az orvosok véglegesnek
ítélték bénulásomat… Életem végéig tolószékhez leszek kötve… De nem keseredtem
el annyira, hisz tudtam, a barátaim mellettem állnak majd és segítenek, amiben
csak tudnak… Visszaköltöztem anyánkhoz, így sokkal könnyebb volt minden… S hogy
ki lett a bandánk új tagja?? Talán nem is annyira meglepő módon Ji Na töltötte
be helyemet, legalábbis ami a harcos részeket illeti. Én pedig oktatással
foglalatoskodtam.
Habár a háború számomra nem teljesen
happy end-el ért véget, én mégis örülök, hogy továbbra is hasznos lehetek az
embereknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése